A fiatalok. Akikért életét adta, akik miatt nem menekült el, akikkel akkor is törődött, amikor megfigyelés, besúgás, börtön, verés, alvásmegvonás, végül a halál járt érte. A mércét és a célt nem tévesztette szem elől. Szalézi Szent Ferenc példájával mutatta meg felebarátainak, hogy az életszentség nem a kiválasztottak kiváltsága, hanem minden hívőnek közös tulajdona és mindenki számára elérhető kötelesség. A fiatalok lelkének megmentése mindenek feletti volt számára. Ahogy Don Boscótól tanulta, nem elégedett meg a neki kijutott nehéz és szomorú jelennel: a Jóisten által rábízottakat, fiatal barátait magasabbra akarta emelni. Lakjanak az égben, mégha a gyarló földön kell is járniuk!
Az igazság. A keresztény hit számára a kezdetektől fogva alapvető fontosságú, hogy az embert az igazsághoz való kötődésében ragadja meg. A lénye legmélyén mutat irányt az embernek. Sándor István tisztában volt hite világos politikai és társadalmi imperatívuszaival, amelyek konfliktust váltanak ki a fennálló hatalommal. Egyértelmű volt számára, hogy rossz a rendszer, amiben él, s jó keresztényként és becsületes állampolgárként elleneznie kell a politikai valóság totalitásigényét, amely úgy véli, hogy az egyetlen lehetséges és biztos utat kínálja az embernek az egészséges, boldog társadalom felépítésére. A kétarcú állampárt így jellemezte őt:
„Sándor István ifjúsági csoportot kezdett szervezni, először ministráns fedéssel, majd hittanítás címén… Sándor megátalkodott ellensége volt a rendszerünknek és ezeket az összejöveteleket is ennek megfelelően használta ki. A találkozókon később már nem is foglalkoztak egyházi kérdésekkel, hanem uszítás folyt a rendszer és kommunisták ellen. Amikor 1950-ben a csoportból többen bevonultak a Néphadseregbe, Sándor utasította őket, hogy a hadseregen belül fejtsenek ki aknamunkát és kutassák a bevonásra alkalmas személyeket. A Pártőrséghez beépült csoportnak pl. feladatul tűzte ki a terrorcselekményre való felkészülést is…”
A kivégzése után készült irat hű forrása a pártállami diktatúra önigazoló hazugságainak. Természetesen semmilyen erőszakos cselekményre nem bujtogatott senkit. Egyetlen fegyverrel élt: Isten Igéjével, amely eleven és minden kétélű kardnál élesebb, képes megítélni a szív gondolatait és érzéseit (Zsid 4,12), végső soron az igazságot. Ezt a kardot forgatta Sándor István. Az Igazságot hirdette anélkül, hogy fanatikussá vagy önfejűvé vált volna. Hát igen, ez lenne a nagy feladat nekünk is…
Az üdvösség. Tizedik éve, hogy üdvözült. Ott van örök barátaival: Bosco Szent Jánossal, Savio Szent Domonkossal, Cafasso Szent Józseffel, Mazzarello Szent Máriával, Boldog Rua Mihállyal, Boldog Vicuna Laurával, Boldog Zeman Titussal és a Többiekkel. Mind arra biztatnak, hogy gondoljunk az örökkévalókra, hogy éljünk úgy, hogy ki ne essünk a szentek közösségéből. Ez a vértanúk, köztük Sándor István tettekre váltott élő hite, amely új és nagyszerű horizontot nyit előttünk: bepillantást az örök élet távlatába.
Boldog Sándor István, könyörögj értünk!
