Egy szolnoki vasúti napszámos fiatal izgatottan várja 1935 karácsonyát. Még kiskamasz korában, 13 évesen olvasta a Szalézi Értesítőben, hogy Don Bosco szerzetesei kisegítő testvéreket keresnek. Olyan, legalább az elemi iskolát kijárt, nőtlenségüket és feddhetetlen életüket évről évre igazolni tudó fiatalokat, akik az alázatos élet ritka mintaképei, akik sikerre visznek minden feladatot, a munkához és a tradíciókhoz ragaszkodnak és erkölcsösen gondolkodnak. Ha mindezt fűszerezni képesek jó kedéllyel és tarka humorral, a szalézi közösségben a helyük.
A 18 éves kora óta rézöntőként és esztergályosként, majd napszámosként dolgozó Sándor István a szenteste előtti napon megírja harmadik, egyben utolsó felvételi kérelmét a szalézi tartományfőnökhöz. Biztos benne, hogy megfelel a kiírt feltételeknek. Tudja, érzi, hogy neki való. Mint kisegítő testvér elveszhetne külsejével az emberek tömkelegében, mint egyszerű polgár feltűnés nélkül tehetne jót mindenkivel. Bár világi ruhában járna, mégis gyakorolná az életszentséget, a szolgálat készségét vígan és sok jósággal, helyes ítélőképességgel. Olyan közel juthatna a gyermekekhez, kivált a szegényebbekhez a vasárnapi oratóriumokban, az inasgyermekek és a bejáró gyermekek részére emelt otthonokban, hogy azok nélküle létezni sem tudnának! Olvasta a Szalézi Értesítő hasábjain, hogy ritka varázsereje van az ilyen szerény testvér szavának, ha a kellő pillanatban súgja a gyermek fülébe. A felvételihez minden kötelezően előírt dokumentumot beszerzett. Megvan az utolsó iskolai bizonyítvány, a keresztlevel, a bérmalevél, a szülők egyházi házasságlevele, az orvosi bizonyítvány. Utóbbit a helybeli ferencesek házi orvosa állította ki. Lelkiatyja, a szintén ferences Kollár Kázmér már két hete elküldte ajánlását a szalézi tartományfőnöknek. És ami különösen megnyugtató: végre a szülei sem ellenzik. Édesapjától ezen a napon, december 23-án megkapta a beleegyezést. De még egy levél is íródik ekkor. Nem akárki, az előző évben Szolnokra házfőnöknek és plébánosnak kinevezett ferences zenetanár, aki Szent Erzsébet halálának 700 éves évfordulójára komponált művével vált országosan ismertté, Szabó György Polikárp is megfogalmazza támogató sorait. Igazolja, hogy Sándor István jó erkölcsű, példás magaviseletű, Szent Ferenc harmadrendjének és a Credó egyesületnek a tagja. Mégis a szalézi rendbe való felvételét bizalommal és legjobb lelkiismeretével ajánlja. Önzetlenül – pedig a ferencesek is szívesen befogadták volna. Kollár Kázmér atya le is írta, hogy náluk semmi akadálya nem lenne a felvételének, de ő a szaléziakhoz akar belépni…
December 23-án három levél ment el Szolnokról a Clarisseumba: Szabó Polikárp ajánlása, az orvosi igazolás és Sándor István kérelme. „… a Szaléziánus rendbe érzek hivatást. Dolgozni mindenütt kell, dolog nélkül nem lehet az örök életet elérni…” A lelkében mélységesen boldog és reménnyel teli leendő kisegítő testvér alig két hónap múlva átléphette a Clarissum küszöbét és maradt ott hűséges szalézi amíg lehetett és azon is túl – egészen máig.
Az írás a Szalézi Értesítő 1927-es számai és P. Pierluigi Cameroni SDB Boldog Sándor István az örömhír vértanúja c. könyve felhasználásával készült.
