Az idei Boldog Sándor István díj kitüntetettje(i) az óbudai közösség megbecsült, nagy tudású házaspára, Dér Katalin és Horváth Pál. A szalézi nevelő munkáért járó elismerés mindig többet jelent a hagyományos pedagógusi elkötelezettség pozitív értékelésénél, ezért az elmúlt bő tíz évben a gyakorló tanárokon, tanítókon kívül mások is megkaphatták. Ahogy most is Dér Katalin klasszika-filológus, az irodalomtudományok doktora és Horváth Pál egyháztörténész, filozófiatörténész. Két lobogó lelkű nyugdíjas, akik csak csillogó szemmel és szenvedéllyel képesek beszélni hitünkről, Istenünkről, a Könyvek könyvéről, szentekről, boldogokról, pápai enciklikákról, a régmúlt idők egyházi tévelygéseiről, de napjaink hitbéli tévútjairól is. Szabad akaratukból a szabad idejüket, a hétfő estjéiket áldozták és áldozzák több mint másfél évtizede az óbudai „tudós tudatlanok” tanítására. A kétórás találkozókon igényes tudásátadás, valódi hitbéli nevelés (növelés) folyik, folyt direkt és indirekt módon egyaránt. Adni akarnak magukból, hitükből, kimeríthetetlen ismereteikből, műveltségükből.
Azért írtam ezt talán kicsit hosszasan, mert Sándor Istvánt is ilyesmi NEVELŐNEK képzelem el. Olyannak, aki csak úgy a templom bejáratánál, a sekrestyében, az udvaron vagy a focipályán meg tudott állni és észrevétlenül tudott tudást, hitet közvetíteni Don Boscóról, a Szűzanyáról, az értelmes életről. Nem kellett a ráfigyeléshez, a tekintélyéhez formális közeg, hittanterem és hittanóra, képes volt jámbor személyiségével, derűs lelkiségével és rózsafüzérével akár a Víztorony alatt Újpesten, akár a fronton, akár a gyárban, akár a börtöncellában ismeretleneket nevelni – kicsit jobbra, többre, nagyobb hitre. Ő „csak” tette a dolgát minden körülmények között és minden időben. Az utolsó hónapjaiban is a budai Gyorskocsi utcai zord börtönépületben. A cellatársakkal együtt imádkozva fáradhatatlanul vetette a magot élete legvégéig. Horváth Páltól hallottam először sajátosan frappáns stílusában, hogy „az Egyház mindig akkor fejlődött, amikor üldözték, s amikor pátyolgatták, akkor került válságba”. Sándor István egy üldöző korszakban élt és a jó utat választva vállalta az üldözést, nem járt a gonoszok tanácsán, nem állt meg a vétkesek útján és nem ült le a gúnyolódók gyülekezetében, hanem az Úr törvényén elmélkedett éjjel-nappal – boldog ember volt! És az Egyház tisztult, fejlődött általa is…
Jézus mély meggyőződéssel tanított a jó emberről, aki jó kincséből jót hoz elő (Mt 12,35), mint ahogy a „jó fa is jó gyümölcsöt terem” (Mt, 7,17). Jó embernek lenni létünk legértelmesebb megmérettetése. Az utat sokan mutatják ma is: szülők, nevelők, atyák, szerzetes testvérek, barátok, munkatársak vagy közösségünk kitüntetett tagjai. Csak figyelni kell őket, s egy kicsit utánozni is, mert érdemes. Aki így él, a jó közös úton jár.
Boldog Sándor István, könyörögj értünk!
