Mit jelent Neked ez a dátum, kedves Fiatal?
Bizonyára a tanév közelgő végét, a felszabadultságot hozó vakációt, a szalézi oratóriumok önfeledt vidámságát, ízeit, imáit, barátságait. Talán még az is eszedbe jut, hogy Medárd napja van, mert megannyiszor hallottad már nagyszüleidtől, szüleidtől, a zajos médiából, közösségi oldalakról, innen-onnan a régi emberek tapasztalatát: ha ezen a napon esik, bizony, 40 napig esni fog, ha meg nem, bizony, ugyanennyi ideig szárazság lesz. A negyven bibliai szent szám. Június 8-a Szent Medárd püspök ünnepe ̶ és a mi, első magyar szalézi boldogunk emléknapja. Ugye, nem felejtkeztél el Sándor Istvánról, aki életét adta ezen a napon barátaiért?
Egy komor hétfőn, este 9 óra után 10 perccel, 1953-ban. Aznap esett. Záport és zivatart jósolt a meteorológiai intézet az ország több helyére. Budapestre is, az esti órákra. Jusson eszedbe, amikor sétálsz vagy utazol a budai Fő utcán, elmész a Batthyány térhez közeli Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet előtt. Ahol Sándor Istvánt felakasztották, mint sok ártatlan kortársát akkoriban, a háborút követő legsötétebb években, a kommunista terror és személyi kultusz alatt. Ahol Ádám László tartományfőnök atyát és még három szalézit kínoztak, ítéltek el bűn nélkül. 1953-ban az épületben a Katonai Bíróság és az államvédelem „lakott”.
Sándor István cellatársától, Pokorni Jánostól tudjuk, hogy egymás között csak „köteles urak”-nak nevezték a halálra ítélteket. Az oratóriumok kedvelt Sándor úrából is köteles úr lett. Kegyelmi kérvényének májusi elutasítása után sorsa bevégeztetett. 16 napot várt a halálsoron.
Nem tudjuk, hogy a szentéletű frank püspök eszébe jutott-e az utolsó napján, gondolt-e június 8-án arra, hogy Medárd imádságára negyven napos eső vette kezdetét valahol Flandriában úgy 1500 évvel ezelőtt, elmosva egy pajkosan viselkedő, táncoló társaságot. A jótékonyságáról messze földön híres püspök ahol csak tehette, irtotta a pogány erkölcsöket. Sándor István életében két pogányság is állami szinten űzte erkölcstelen rémtetteit. A nemzetiszocializmus (nácizmus, nyilasok) és a nemzetközi szocializmus (kommunista diktatúra) tagadta meg Istent és vele az ember méltóságát. Így tisztességes utolsó út, földi búcsú sem járhatott az istentelen hatalmaknak ellentmondóknak. Sándor Istvánnak sem: név nélkül temették el többedmagával titokban, Budapest legnagyobb köztemetőjében – pontosabban ennek a bozóttal, gazzal benőtt legtávolabbi részén. Mert elítélői még a halottaktól is féltek, pusztuló lelkük mélyén tudták, hogy ami halott, új életre fog támadni. Emlékeztek még rá gyerekkoruk vallásos neveltetéséből, apáik valamivel jobb világából. És valóban új élet született: új példakép Nektek, fiataloknak, új szent üdvözült az Egyháznak!
Ma már kimehetünk a sírjához az Új Köztemető 301-es parcellájában. A boldoggáavatásakor ez még nem adatott meg. 66 évvel a kivégzése után kapott méltó helyet itt a földön, az Égben pedig a jó Isten kegyelméből és sok jóakaratú ember imájából pár évvel korábban.
Egy képmutató, hazug korban, a hívő embernek nem sok jót ígérő évben tett örökfogadalmat. Abban az esztendőben, amikor feloszlatták a vallási egyesületeket, az Egyház és a felekezetek ellen megkezdődött a harc. Micsoda bátorság és bizalom volt ez a részéről! Havasi József atya ismerhette személyesen. 2013-ban így írt róla:
„Kiegyensúlyozott, vidám, kedves, mosolygós fiatalember volt. A fiatalok tisztelték, szerették. Úgy gondolom, minden szalézinak ilyennek kell lennie, csak így mondhatja el, hogy Don Bosco fia. […] Mint fiatal fiú, aki maga is szalézinak készült, példaképet láttam benne.”
Sándor István vértanúsága utáni napokban két idős szalézi halt meg Olaszországban. Az utolsó két szalézi, akik személyesen ismerték Don Boscót. A 86 éves korában elhunyt Francesco Tomasetti atya hat éven keresztül Don Boscóval lakott, egészen 1888-ig, az alapító atya haláláig. Tomasetti atyával csaknem egyidőben halt meg a szicíliai Cataniaban Daminico Ercolini, az utolsó élő tanítvány, akit Don Bosco még személyesen oktatott iskolájában. A Magyar szalézi testvér már nem értesülhetett erről…
Elgondolkodtam, hogy mit jelenthetett 1953-ban ez a dátum az akkor élt fiataloknak, például a kiskamaszkorba lépő szüleimnek. Korosztályuk döntő többsége mit sem tudott a Sándor Istvánéhoz hasonló sorsokról. 1953. június 8-án minden bizonnyal élvezték a szünidő első napját, ugyanis az oktatás a pedagógusnapi köszöntésekkel ért véget az előző napon. Biztosan ők is piros nyakkendőben, az úttörők kényelmetlen egyenruhájában vitték a virágot, esetleg szavaltak is tanáruknak. Második alkalommal ünnepelték hazánkban a pedagógusnapot. Közben gyűjtötték a papírt vehemensen, hiszen a minisztertanács határozata értelmében országszerte papírgyűjtő-hetet rendeztek. Épült ugyanis Sándor István szülővárosában, Szolnokon, az új papírgyár, de ahhoz, hogy „kielégíthesse a gyorsan növekvő szükségletet, szükség van az egész társadalom megmozdulására”. Egy vagon papírhulladékból 113 600 darab negyvenlapos füzetet lehetett készíteni – legalábbis az akkori tervgazdálkodás számai szerint. A szüleiktől, az én nagyszüleimtől hallhatták (hiszen televízióadás még nem volt), hogy a Vasas ronggyá verte a Budapest Postást, 8:2-re, és azt is, hogy ezen napon, június 8-án Panmindzsonban aláírtak a fegyverszünetet, a koreai háború véget ért, legalábbis lehetett ebben reménykedni.
Kedves Fiatal!
Sándor István emlékére kérdezd meg nagyszüleidet, ők hány évesek voltak, mit csináltak 1953 nyarán, emlékeznek-e Medárd esős napjára, a vakációjukra.
