Boldogunk, Sándor István mindössze 35 éves koráig örülhetett szabadon az Úrnak és a fiataloknak. Az 1949-es államosítás után az 1953. június 8-i kivégzéséig ugyanazzal a szalézi lelkülettel imádta az Urat és a fiatalokat, mint korábban, de már nem szabadon. „Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” – tanítja János apostol a szeretet konkrétságáról. Sándor István szeretete a magyarországi vallásüldözés legnehezebb éveiben az apostoli tett és igazság melletti egyértelmű tanúság volt. 1953. június 8-án ezért halt vértanúhalált.
A kivégzés végrehajtására május 23-án született utasítás. A tilos és megengedhetetlen ifjúságneveléssel vádolt Sándor Istvánt Szent Medárd püspök emléknapján, este kilenc óra után tíz perccel akasztották fel volt oratóriumi diákjával, a rendszer ellen lázadó Zana Albert ávós őrmesterrel és az államvédelem szintén lázadó kiképző hadnagyával, Farkas Ferenccel együtt. Hogy hol történt, arra nincs pontos adatunk. Ádám László szalézi atya, a koncepciós perben Sándor István sorstársa szerint a Kozma utcai Gyűjtőfogházban. Az egykori cellatársa, Szabó József úgy emlékezett, hogy a halálos ítélet után Sándor Istvánt átvitték a „siralomházba”. Az új kormányfő, a (reform)kommunista Nagy Imre által hamarosan kihirdetett politikai amnesztiát már nem érhették meg.
Az ítéletet hozók Kovács Béla hadbíró alezredes tanácselnök, Ács István és Tóth Sándor államvédelmi főhadnagyok voltak. A vádat Béres György államvédelmi őrnagy képviselte. A legtöbb koncepciós elemet tartalmazó eljárást, ahogy a szaléziak ellenit is, a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvény alapján folytatták le. Eszerint halállal büntethető államellenes bűncselekmény valósult meg már azzal is, ha valaki mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményezett. Nem volt feltétele a bűncselekmény megállapításának a mozgalom vagy a szervezet tényleges létrejötte. Sándor Istvánt és társait bűnösnek mondták ki a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és hűtlenség bűntettében. Csak sejthetjük, hogy akkor este mire és kire gondolhatott. Talán nem is tudta, hogy pontosan mi történik vele. De a legfontosabbat tudta: mindenben igent mondani az Istennek.
Boldog vértanúnk emléknapján imádkozzunk ehhez a derék és hű szolgához, aki a nehezebb utat választotta a magyar fiatalokért a lélekmentés bonyolult, de felemelő munkájában!
