1950 mozgalmas év volt a szalézi család számára. Don Bosco 15 évesen elhunyt szentéletű tanítványát, Savio Domonkost 1950. március 5-én huszonötezer szalézi intézeti és oratóriumi növendék előtt emelte XII. Pius pápa a boldogok sorába. Június 14-én a magyar szalézi tartományfőnök, dr. Sellye Vince tiltott határátlépési kísérlet és valutarejtegetés vádjával börtönbe került. A szerzetesek kommunista hatalom általi üldözése Magyarországon is nyíltan és hivatalosan megkezdődött.
Az eseményeket Révai József miniszter 1950. június 1-jén elhangzott beszéde indította:
„… A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. Magyarországon 23 férfi szerzetesrend van 2582 taggal és 40 apácarend 8956 taggal; összesen tehát 63 rend 11 538 taggal.”
Révai beszéde öt nap múlva a kommunista párt napilapjában, a Szabad Népben is megjelent egyértelmű jeladásként a szerzetesek elleni durva rendszabályok életbe léptetésére. A társadalom naplopóinak, a klerikális reakció agitátor apparátusának nevezte a szerzeteseket. Az első kitelepítés június 9-ről 10-re virradó éjjel történt: a déli határhoz közeli rendházakból hurcoltak el 894 szerzetest. Ennek szükségességét a ma már nem létező déli szomszédállam, Jugoszlávia birodalomépítő törekvéseinek veszélyével indokolták és azzal, hogy a szerzetesek az imperialistáknak, azaz a Nyugatnak kémkednek. Az akciót széles körű előkészítés előzte meg. A Belügyminisztérium (BM) és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) a kiürítendő rendházakról, az ott tartózkodó szerzetesekről pontos listát készített névre szóló kiutasítási határozatokkal. A folyamat irányítója a lakatos végzettségű Veres József, a BM főosztályvezetője, később államtitkára volt. Június 18˗19. éjjelén újabb kitelepítés történt, amelynek célja a megfélemlítés mellett a katolikus püspöki kar zsarolása, a pártállammal történő tárgyalások kikényszerítése volt.
A szalézi tartományfőnököt ezekben a napokban éppen kihallgatták. A szerzeteselöljárók közül elsőként elítélt Sellye Vince három év hat hónap börtönt kapott tiltott határátlépés vétsége és fizetési eszközökkel elkövetett visszaélés, röviden valutázás bűntette miatt. Aki külföldre akar menni, annál nyilvánvalóan van másik ország pénze. A budapesti büntető törvényszék 1950. augusztus 17-i ítéletében mellékbüntetésként nyolc évi hivatalvesztéssel és politikai jogainak felfüggesztésével is sújtotta. Az ítélet indoklása a kommunista hatalom képmutató vallásszabadságáról árulkodott:
„Nyomatékosan súlyosbító körülményt képez vádlott magas műveltsége, vezető egyházi hivatala. A szalézi rend tartományfőnöke, főpap, kinek szavára és cselekedetére az alsópapság minden tagja és a hívők tömege figyel. Látnia és hirdetnie kellett volna, hogy a Magyar Népköztársaság Alkotmánya minden polgár számára biztosítja a teljes lelkiismereti szabadságot…Súlyosbítja cselekményét az is, hogy szökési kísérletét akkor követte el, amikor a dolgozó néphez hűséges papok már megindították mozgalmukat a kormány és az egyház megegyezése érdekében.”
21 nap múlva, 1950. szeptember 7-én megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét Magyarország területén. Akkor még sokan úgy gondolták a szerzetesek közül, hogy mindez csak pár évre, esetleg egy évtizedre szól. Negyven év lett belőle…
Közben a friss nyomdász-mestervizsgával rendelkező, 36 éves Sándor István örökfogadalmas testvér csendben és bátran maga köré gyűjtötte az újpesti és rákospalotai munkásfiatalokat, hogy hitbéli és erkölcsi fejlődésükben ne keletkezhessen törés. Rendszeresen találkozott és imádkozott velük akkor is, amikor nem lehetett. Ő egyértelműen vállalta, kihez hű és kivel van. „Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” – tanítja János apostol a szeretet konkrétságáról. Boldogunk, Sándor István szeretete a vallásüldözés legnehezebb éveiben az igazság melletti egyértelmű igenben konkretizálódott.
