Ki a boldog? Aki meglátta Istent. Sándor Istvánról nemcsak hisszük, hanem tudjuk, hogy a mennyben Istennél van. Földi életével kiérdemelte, hogy eljusson az üdvösségre. Élete megmutatja számunkra azt az utat, amely a mennyországba vezet.
Tudjuk, hogy az élet sokszor próbára tette őt: fiúként, amikor az apai beleegyezést a szerzetességhez csak nehezen, harmadszorra kapta meg, katonaként, amikor megtapasztalta az életveszélyt, a társai istentelen viselkedését, szaléziként, amikor döntenie kellett, távozik, megy külföldre vagy marad, Kiss Istvánként, amikor tisztában volt vele, hogy megfigyelik, jelentenek róla, gyanúsítottként, amikor verték, a testébe és a lelkébe tapostak és halálra ítéltként, amikor hónapokon át várta a kegyelmet, majd az időpontot és az utolsó órát. Volt része szegénységben, sírásban. Sokszor nélkülözött és üldözést szenvedett. Mégis a szelídség, a tisztaszívűség, az igazság és a békesség irányította. Merte és tudta Istenre bízni mindennapjait! Olyan ember, aki hozzánk hasonlóan megtapasztalta saját gyengeségét, kicsinységét, de Isten kegyelmével önmaga fölé tudott nőni. Nem szentként született, de szentté alakította életét az egyik legnehezebb történelmi időben. Lelki felemelkedése példa számunkra, hogy ne féljünk életünket egészen odaadni Neki. A fiatalon, betegségben meghalt Kis Szent Teréz ezt mondta földi élete befejezése előtt: „Én nem meghalok, az életbe megyek be.” Van ennél bátorítóbb példa? Ő is, a mi szalézi boldogunk is végső közösségben van Istennel, nincsenek elvarratlan szálai, nem maradt kint, egyedül. Ha kapnánk egy SMS-t, „ma este érkezem. Jézus”, tényleg várnánk a vele való találkozást? Hogyan reagálnánk? Tudnánk Sándor István imádságos lelkületével elfogadni vagy Kis Szent Teréz derűjével örülni?
Sándor István cselekedeti bizonyítják, hogy az életszentség nem rendkívüli dolgok megtételét jelenti. Nem is az ember számára lehetetlen hősiességet. Az életszentség a hétköznapokban való helytállás. Ott élni becsületesen és jó keresztény módjára, ahová Isten rendelt minket és ahogy Don Bosco is tanította. Azt végezni, amit megkeresztelt létünk megkíván otthon a családban, diákként az iskolában, dolgozóként a munkahelyen, és barátként, felebarátként mindenhol. Boldog Sándor István megmutatta, hogy el lehet jutni a mennyországba. Megértjük ezt? Azt, hogy Jézus elhozta azt az országot, ahol a szegények ujjonghatnak, az éhezők jóllakhatnak, a sírók pedig vígasztalást találnak. Ez az ország már itt a földön elkezdődik, elkezdődhet. Ha az ókori Keleten egy jó király trónra lépett, akkor az ókori Kelet szegényei ujjongtak. Ha jót teszünk a szegénnyel, ha igazságosabb világot hozunk létre magunk körül, ha észrevesszük egymást még akkor is, ha hazudozva minden rosszat ránk fognak Őmiatta, ahogy Sándor Istvánra is, akkor egyre többen ujjonghatnak.
Rajtunk múlik, kérdés, hogy akarjuk-e. A válasz nem lehet más: Yes, we can! Jézussal és Don Bosco-val.
