Sándor Istvánt idegenek vették körül utolsó földi születésnapja óta. Szalézi testvéreit csak a bírósági tárgyalóteremben látta és ritkán a vasárnaponkénti börtönudvari sétákon. Szólni nem szólhattak egymáshoz. Idegen cellatársak, idegen őrök és idegen ítélkezők vették körül. Olyan, addig számára ismeretlen világba sodorta az ember alakította történelem, ahol nem volt bizalom, nem volt szeretet és nem volt szabad akarat. Hit és hitetlenség együtt, párbeszéd helyett perbeszédben. Isten teljesen idegen volt ebben a világban. Ezért ezek a modern ateisták nem is kérték üldözöttjeiktől, hogy tagadják meg az Istenüket.
Legékesebben bizonyítéka ennek, hogy a kihallgatások során komolyan szóba sem került az Isten. Csak komolytalanul: infantilis és gonosz gúnyolódások formájában. A vallatókat nem érdekelte, honnan az ember hite, miért hisz, miért nem segíti az Istene. Ennek az idegen világnak az embereit még annyira sem foglalkoztatta Isten, hogy időt vesztegettek volna rá. „Apateisták” voltak, lelki érzéketlenek, akikben észrevehetetlenül összenőtt a hivatalos ateista világnézet belső apátiájukkal.
Nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy ilyen közegben, életének utolsó újévekor az egyszerű és mindig mosolygós szalézi testvér a börtön idegenségében mire gondolhatott. Mi kavargott a lelkében a tavaszra, a húsvétra, a következő tárgyalásra várva? Meg tudta-e élni hitének mindennapjait és ünnepeit? Mennyire hiányzott neki a napi találkozás Jézussal az Eucharisztiában? A „legfenségesebb szentség” hiányát vajon kielégítette-e a lelki áldozás? Hogyan élte meg a Don Bosco által lefektetett alapszabály optimizmusra és örömre vonatkozó lelkiségét? Egyáltalán az örömhírt, húsvét örömét meg lehetett-e élni, sugározni a zárka reménytelen és bizonytalan világában? „Mivel az örömhírt hirdeti, (a szalézi) mindig vidám. Kiárasztja ezt az örömet, és ért ahhoz, hogy keresztény életörömre és ünnepi érzésre neveljen.” (Szalézi Alapszabály 17. cikkely)
Eszébe jutottak ezek a sorok, az örökfogadalma? Biztos vagyok benne, hogy ez az életszabály a Szalézi Család hű tagjaként karizmatikus identitásához tartozott.
Hivatása megélése és betöltése lehetséges módjához és körülményeihez Ádám László szalézi rendfőnök atya szavait hívhatjuk segítségül, aki ugyanakkor volt ugyanott, mégis távol elzárva egymástól az államvédelem budai Fő utcai börtönében.
„Vízkeresztkor megkértek, hogy tartsunk esténként vallásoktatást. A figyelő luktól jó távol a fal mellé ültettek, társaim pedig törökülésben vagy leheveredve hallgatták magyarázataimat. Ha aztán ránk nyitottak, egy-egy mesébe kezdtem bele. Sikerült így végigmagyaráznom a Dekalógust, nagyböjtben pénteki napokon a Via Crucis egy-egy állomását, bűnbánati fohászt sugalmazva. Többnyire sötétben történt minden, mert csak vacsorakor gyújtottak villanyt.”
A húsvét üzenetét élték át és valósították meg mindketten: a szeretet szenved. Amikor a másikat, az idegent – a felebarátot ̶ félelemben és szükségben látja. A szeretet erő, amely idegenek között is képes kilépni belőlünk és megteremteni az osztozás s a közösség kötelékét. A szeretet adomány, amely értelmet ad az életnek a szenvedésben is. A szeretet rendkívüli Nagyböjtjét élték át a Fő utcában annak a tudatában, hogy nem egy idegen, hanem az Úr szólt hozzájuk: „Ne félj, mert megváltottalak!” (Iz 43,1).
A Magyar Népköztársaság Katonai Felsőbírósága 1953. március 12-én kiadott értesítése alapján Sándor Istvánt kötél általi halálbüntetésre és javainak elkobzására ítélte. Másnap, 1953. március 13-án Sándor István ügyvédje, dr. Zarubay Emil kegyelmi kérvényt nyújtott be. Bár eredménye nem volt, a szövege tanulságos:
„Bár a Katonai Felsőbíróság azt állapította meg, hogy az elítélt Sándor István gyakorolt lelki irányítást Zana Albertre, mégis figyelembe vehető Sándor István javára, hogy Zana Albert csak utólag mondta el neki a legelszántabb bűntetteit… Abból, hogy Sándor István által szervezett ifjúsági csoport tagjai közül más még megközelítőleg sem követett el Zana Alberthez hasonló bűntettet, arra lehet következtetni, hogy Zana Albert legsúlyosabb bűntetteit Sándor Istvántól kapott behatások nélkül érlelte meg magában. Ezen kívül az elítélt személyének a veszélyessége a leleplezéssel és fogva tartással már ki van küszöbölve s a vele szemben való védekezés az életfogytig tartó börtön alkalmazásával is elérhető.”
Az életfogytig helyett az örök élet várt rá. Boldog Sándor István, könyörögj értünk!
